Basszus

A basszus a legmélyebb férfihang. Terjedelme F—f1. Mint összhangzattani fogalom, az akkord legmélyebb, annak funkciós jellegét megadó hangját jelenti.^[1]

A basszus (ol. basso, lat. bassus, fr. basse) valamilyen zenei darabnak legmélyebb, illetve legalsóbb szólama, melyre annak egész harmóniai szerkezete épül. Ez a szólam általában a többi szólamtól nagyobb távolságban mozog, mint a többi szólam egymáshoz viszonyítva.

Minél mozgékonyabb a basszus, annál inkább elveszti alap jellegét, amelyre a többi szólam építkezik.

A basszus helyes szólamvezetése nagymértékben megnöveli a zenedarab hatását, és a zeneszerző technikai képzettségének legbiztosabb jele. A reneszánsz korban, a németalföldi szigorú polifónia korszakában (14–16. század), amikor a hangszeres zene – egyes táncdarabokat kivéve – még nem létezett; a mai értelemben vett basszus még nem létezett.

A basszus első alkalmazója Lodovico Grossi da Viadana(wd) volt; az ő basso continuója valódi alapul szolgált a zeneszerzeményeknek. Jól meg kell különböztetni azonban a basso continuót, a generálbasszust és a törzsalhangot, mely utóbbi Jean-Philippe Rameau találmánya, és csak valamely zenemű összhangzattani elemzésénél képzett törzshangokból áll, lásd törzshang.

A klasszikus szerzők szerint gyorsabb futamokat a mély fekvésben nem szabad alkalmazni, mert itt érthetetlenekké válnának, míg a közép- és felső fekvésben hatalmas hatást idéznek elő.

1. ↑ Lányi Viktor (szerk.): Hungária zenei lexikon (Budapest, 1945) 60. old.