Kei car

A kei autó japán, autópályán legálisan közlekedhető gépjárművek legkisebb kategóriája. A „kei” kifejezés a kei-dzsidósa (軽自動車; ejtsd: [keːdʑidoːɕa]; Hepburn: kei-jidōsha^?, ’könnyű gépkocsi’) rövidítése.

A korlátozott méretek és motorspecifikációk miatt a tulajdonosok alacsonyabb adó- és biztosítási díjakat élvezhetnek, ami alacsonyabb fenntartási költséget eredményez. Ezen járművek a legtöbb vidéki területen mentesülnek a legális gépjárművásárláshoz kötött általános japán sako sómeiso (車庫証明書; Hepburn: shako shōmeisho^?, ’garázstanúsítvány’) parkolóhely-tulajdonlási kötelezettség alól is, mivel az utcai parkolás Japánban általánosságban korlátozott. A japán autógyártók mikrofurgonokat és kei teherautókat is gyártanak ezen kategórián belül.

A kei kategóriát 1949-ben hozta létre a japán kormány, hogy ösztönözze a gépkocsi-tulajdonlást és ezzel a japán autóipar növekedését. Az előírásokat 1998-ig többször módosították, azonban 1998 októbere óta a törvény következetesen előírja, hogy a jármű maximális hossza legfeljebb 3,4 méter (11,2 ft), szélessége legfeljebb 1,48 méter (4,9 ft), magassága legfeljebb 2,0 méter (6,6 ft), illetve a motor hengerűrtartalma legfeljebb 660 köbcentiméter lehet. Ezen felül a japán autógyártók és a törvényhozók között „úri megállapodás” született a 64 metrikus lóerő (63 hp; 47 kW) maximális teljesítményről.

A kei autók az 1960-as évek óta nagyon sikeresek Japánban, a 2016-os pénzügyi évben az újautó-eladások több mint egyharmadát tették ki, miután a 2013-as rekordmértékű 40 százalékos piaci részesedésről visszaesett. A kei autók piaci részesedésének csökkentése érdekében a japán kormány 2014-ben 50 százalékkal megemelte a kategóriára kivetett adókat.^[1][2][3] 2018-ban az országban a 10 legkelendőbb modellből hét mégis kei autó volt, közte a négy legnépszerűbb (Honda N-Box, Suzuki Spacia, Nissan Dayz, Daihatsu Tanto), melyek mindegyike szögletes személyautó.^[4]

A kategória tagjai általánosságban túl kicsik és túl speciálisak ahhoz, hogy exporttermékként nyereségesek legyenek.^[5] Ennek ellenére azonban vannak említésre méltó kivételek, például a Suzuki Alto és a Daihatsu Cuore, amelyeket az 1980-as évek óta Japánon kívül is folyamatosan forgalmazzák. A Suzuki Jimny exportváltozata nagyon népszerűvé vált Japánban és azon kívül is. A kei autók a megfizethetőségük és könnyű használhatóságuk miatt egyaránt népszerűek az idősek, a fiatalok és a fiatalabb családok körében is.^[6]

Szinte az összes kei autót Japánban tervezték és gyártották, az első külföldi, kifejezetten kei autónak tervezett és Japánban is forgalmazott autó a 2013-ban megjelent Caterham 7 130. Ezen felül a Smart Fortwo-ból a japán importőr rövid ideig egy kei autónak minősített változatot is árusított, illetve a keiautó-előírásoknak megfelelő, azonban Japánban hivatalosan nem forgalmazott importált járműveket is kei autókként veszik forgalomba.

1. ↑ Auto sales in Japan rebound to 5m units, led by Toyota (angol nyelven). Nikkei Asian Review. Nikkei, Inc., 2017. április 4. [2020. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. november 2.)
2. ↑ Tabucsi, Hiroko: Japan Seeks to Squelch Its Tiny Cars (angol nyelven). The New York Times. The New York Times Company, 2014. június 8. [2014. június 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. november 2.)
3. ↑ Posky, Matt: Government Intervention is Intentionally Killing the Japanese Kei Car (angol nyelven). Thetruthaboutcars.com. VerticalScope, 2017. szeptember 5. (Hozzáférés: 2024. november 2.)
4. ↑ Schreffler, Roger: Mini-Car Sales Up in Japan in 2018, Bigger Vehicles Down (angol nyelven). Ward’s Auto, 2019. február 5. (Hozzáférés: 2024. november 2.)
5. ↑ micro 79. oldal
6. ↑ Tadzsicu, Naomi: Ageing Japan: Built for young families, minicars attract a huge following among elderly drivers (angol nyelven). Reuters. Thomson Reuters, 2018. október 10. (Hozzáférés: 2024. november 2.)